Az OVIT hatvanéves múltját akkor lehet pontosabban értékelni, ha belehelyezzük a hazai villamosenergia-ellátás 120 éves történetébe.

Ennek legkiemelkedőbb hazai alakja Dr. Csikós Béla volt. Így emlékhelyének felavatásával ünnepelte 2009. március 16-án az OVIT 60 éves évfordulóját a Körvasút sori telephelyen.

Az ünnepi alkalom meghívottjai Dr. Csikós Béla özvegye, az OVIT igazgatósági és felügyelőbizottsági tagjai, vezető tisztségviselői, az Üzemi Tanács és az EVDSZ OVIT Tagszakszervezetének elnöke, nyugdíjas kollégák és a központi telephely munkatársai voltak. Az esemény házigazdája Horváth Miklós vezérigazgató volt. Az ünnepi beszédet Szabó Benjámin nyugalmazott vezérigazgató tartotta. Az emlékhelyet Hamvas István, az OVIT Igazgatóságának elnöke leplezte le.

Az alábbiakban közöljük Szabó Benjámin ünnepi beszédét:

Kedves Vendégeink, kedves Kollégák!

Azt az utat és munkát, amelynek tiszteletére ez az emlékhely megépült, és amely a jövő nemzedékeinek is például szolgálhat, aligha lehet szebben és igazabban értékelni, mint Kölcsey Ferenc szavainak idézetével:

"Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derűl fény."

Én ma arról a 60 éves OVIT-ról és annak egy kiemelkedő műszaki vezetőjéről szeretnék beszélni, amelyik megvalósítója volt, ma pedig továbbfejlesztője a magyar nagyfeszültségű átviteli hálózatnak.

Ez a jelentős létesítmény méltó folytatása annak az iparfejlesztésnek, amely az elektrotechnikai ipar hazai bölcsőjében, a Ganz gyárban, a villamos gépgyártás terén az 1800-as évek utolsó negyedében megvalósult, világszerte tekintélyt szerezve a magyar mérnöki kreativitásnak.

Tisztelettel emlékezzünk itt arra a ma is érvényes gondolatra és tanácsra, amelyet a Ganz Villamossági Gyár egykori igazgatója, Mechwart András fogalmazott meg nyugdíjba vonulása alkalmából munkatársainak, pontosan 110 évvel ezelőtt:

"Ne hagyják mondává válni azt a jó hírnevet, aminek cégünk örvendett, hogy itt mindannyian egy szívvel, lélekkel s barátságban működjünk együtt a köz javára."

A Ganz gyár későbbi pályakezdő, fiatal dolgozói, köztük Csikós Béla, megismerve a kor kihívásait és az OVIT-ra váró konkrét feladatokat, szinte szó szerint megfogadták Mechwart András sokrétű intelmét, és a transzformátor feltalálásának következményeként létesülő szakmai területen, a nagyfeszültségű átviteli hálózat kiépítése és működtetése során megvalósították azt.

Mielőtt lehullana a lepel erről a szép gránit kőről, foglaljuk össze tömören mi is történt az elmúlt évtizedekben, mire is emlékeztethet a jövőben ez az emlékhely bennünket, ha elmegyünk mellette.

Az OVIT hatvanéves múltját akkor lehet pontosabban értékelni, ha belehelyezzük a hazai villamosenergia-ellátás 120 éves történetébe.

2008-ban volt 120 éve, hogy Mátészalkán, egy gyártelepen megtermelt villamos energiát a város másik pontjára szállították, utca és családi ház megvilágítása céljából.

Ezzel hazánk mai területén megindult a villamos energia közcélú alkalmazása.

Az ezt követő hatvan évben az elektrotechnika, mint szakma, mint a jövőt teljesen átformáló technika a fiatal szakemberek előtt széles távlatokat nyitott.

Megszülettek azok a találmányok, amelyek hosszú távon lehetővé tették, hogy a villamos energiát ott kell megtermelni, ahol az a legkedvezőbb, és egy távvezeték-rendszeren keresztül kell azt eljuttatni a mindenkori fogyasztóhoz.

Az elektrotechnikai gépek hazai gyártásának úttörői mellett az amerikai fejlesztésekben résztvevő Verebély László vezetésével megjelentek azok a szakemberek is, akik megfogalmazták és megtették a hazai villamosenergia-rendszer kialakításának kezdeti lépéseit. E mellett a műszaki egyetemen megteremtették annak a generációnak a képzését, akik a háború után, a negyvenes évek végén kilépve az életbe a klasszikus értelemben vett villamos energetikai rendszert Magyarországon is megvalósították.

Az OVIT-tal együtt a magyar villamosenergia-rendszer is 60 éves. Ekkortól számítjuk a hazai átviteli hálózat későbbi tudatos kiépítését. Ez a munka a feszültség szintek növekedésével és a biztonságos ellátáshoz szükséges hurkok megépítésével mintegy 30 évig tartott. Ez alatt az ország villamosenergia-igénye meg tízszereződött.

Amikor a Magyarországon kialakítandó átviteli hálózatnak a létrehozását és gazdaként működtetését az Országos Villamostávvezeték Vállalat jogelődjére bízták, talán még senki sem sejthette, hogy milyen összetett műszaki és szervezési feladatról van szó.

Az átviteli hálózat a határvonalak déli és északi, keleti és nyugati szélei között keresztül kasul átszeli az országot határkeresztezésektől erőművekig és elosztó csomópontokig. Ha úgy tetszik, az OVIT műhelyudvara a kezdeti Csáki utcai telephelyről kiindulva 90.000 négyzetkilométerre szélesedett. De ez még nem minden, a feladat ellátásához közel egy tucatnyi, egymástól eltérő szilárd szakmai háttérbázist is meg kellett teremteni: az építészettől a nehézszállításon át a hírközlésig.

Az OVIT sokrétű szakmai feladatai közül most azt a két főbb szakterületet szeretném kiemelni, amelyek mint végtermékek az átviteli hálózat megvalósításának alapvető feltételeit képezik.

Az egyik szakterület a nagy mennyiségű villamos energia nagy távolságú szállítása érdekében a transzformáció biztosítása.

Csikós Béla, mint az alaphálózatot üzemeltető műszaki vezető ötven évvel ezelőtt „A transzformátor üzem” című szakkönyvében: korát jóval megelőzve minőségbiztosítási elveken nyugvó utasításokat fogalmazott meg a beépített transzformátorok üzemeltetésére vonatkozóan.

Ezt alapul véve, rendszeres intézkedéseivel, oktatásokon keresztül az alállomások, ezen belül a transzformátorok üzemeltetésének, karbantartásának biztosítására egy átfogó rendszert épített ki.

Főként ennek köszönhető, hogy az OVIT, a területi szétszórtság ellenére, széleskörű szakmai háttérrel, gazdaságossá és biztonságossá tette a folyamatos üzemeltetést, és megvédte ezt a rendkívül értékes géptömeget a nagyobb károk bekövetkezésétől.

Ez a nagyon tudatos munka azt eredményezte, hogy a hatvanas-hetvenes években Csikós Béla és az általa irányított szakemberek a transzformátorok üzemeltetése, karbantartása terén országosan elismert, tudományos szintű: az oktatásra, a tervezésre, gyártásra kiható szakmai tényezőkké váltak.

Az elmondottakat hűen bizonyítja, hogy a Ganz Villamossági gyár, a nem kis vállalkozásnak számító hazai szállítású 750/400/15kV-os óriás transzformátorok gyártásánál nagymértékben figyelembe vette az OVIT elméletileg megalapozott tervezési, kivitelezési valamint próbatermi vizsgálati igényeit, véleményét.

A Ganz gyár akkori elismert konstruktőrei előtt Csikós Bélának abszolút tekintélye volt.

Ha valakitől, akkor tőle, aki a transzformátorok gazdaságos üzemeltetéséről több tanulmányt jelentetett meg, elfogadhatjuk hitelesnek azt a máig fennmaradt mondását:

"A transzformátor olyan egyszerű villamos gép, hogy bonyolultabb már nem is lehet"

A másik szakterület a nagyfeszültségű távvezetékek építése, üzemeltetése, karbantartása.

Az, ami az OVIT megalapítását követő 30 évben történt távvezeték-építés terén az a magyar, de talán nem kis túlzással Közép-Európa ipartörténetének legdicsőségesebb oldalaira tartozik. Ez alatt az OVIT mintegy 5.500 km távvezeték-nyomvonalhosszt épített négy feszültségszinten 120 és 750 kV között.

Most a példa kedvéért csupán a 70-es évek távvezeték-építésének néhány adatát szeretném kiemelni:

• ebben az időben dominált a 400 és 750 kV-os vezetékek építése;
• ezeken a feszültség szinteken 1000 km nyomvonalhossz épült meg;
• ehhez hét új oszlopcsaládon belül 32 különböző oszlopszerkezet került megtervezésre, legyártásra és megépítésre;
• ezeken a vezetékszakaszokon beépített vasoszlopok tömege 34.000 tonna. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az Erzsébet híd acéltömege 6102 tonna.)

E feladat sikeres megvalósításához szükség volt a korábbi évtizedekben kikristályosodott szakágak jelentős továbbfejlesztésére:

• például az előkészítő munkák fokozására,
• új, nagyteljesítményű építő és szerelő gépek beszerzésére,
• szerszámok, készülékek saját gyártású kifejlesztésére,
• új technológiák kidolgozására.

Természetesen ezen kívül ugyanebben a 10 évben, mintegy 1500 km 120 kV-os távvezetéket is épített az OVIT.

Az elmondottak alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy e szakág területen is az országban az OVIT hosszú távra egyedülálló, az ésszerű és szellemes mérnöki megoldások tucatjait felvonultató szakmai bázist épített ki.

A távvezeték szakterületen belül külön ki kell térni ennek a nagy átviteli hálózatnak az üzembiztonságára, amit alapvetően a tervezés, az építés során alkalmazott és folyamatosan korszerűsített megoldásokkal, új típusú alkatrészek beépítésével, illetve a karbantartási munkák ésszerű szervezésével biztosítottak.

Az átviteli teljesítmények növekedésével azonban egyes távvezetékek kényszerű kikapcsolása esetenként nehéz helyzetet teremtett. Csikós Bélát, mint nagyon jól képzett villamos- és gépészmérnököt, nem hagyta nyugodni az ellátásbiztonság további fokozásának kérdése. A hatvanas évek végén nekikezdett a nagyfeszültségű távvezetékeken a feszültség alatti munkavégzés feltételeinek kidolgozásához. Nagy szellemi és fizikai munka ráfordításával, célját elérte.

E területen megalkotott találmányai lehetővé tették a különösen fontos távvezetékek kikapcsolása nélküli karbantartások elvégzését. Mindez a század utolsó évtizedeiben jelentős gazdasági eredményt jelentett az országnak.

A feszültség alatti munkavégzés elméleti kidolgozása és gyakorlati megvalósítása önmagában is bizonyítja megalkotójának szakmai sokoldalúságát, elméleti ismereteinek mélységét, a végrehajtó emberek iránt érzett felelősségét.

Egy ilyen ünnepi beszéd keretében nem lehet nagyobb részletességgel elemezni ezt a több évtizedes munkát, amelyet a Magyarországon kiépített átviteli hálózat takar.

Egy létesítményt példaként mégis ki kell emelnem, amelynek megépítése a rendkívüli feladatok közé sorolandó és nagy nemzetközi elismerést, hírnevet jelentett az országnak, az OVIT-nak és mindenkinek, aki ebben a munkában részt vett. Ez pedig a hetvenes évek második felében a három év alatt megépített Albertirsai 750/400 kV-os alállomás, és a hozzátartozó 268 km hosszú 750 kV-os távvezeték.

Beszédem elején Mechwart Andrást idéztem, aki egy bajorországi szegény család gyermekeként látta meg a napvilágot, és a lakatosinasságtól saját maga erejéből jutott el a mérnöki tudás megszerzéséig, később pedig egy nagyhírű gyár sikeres vezetőjeként számos szakembert, feltalálót támogatva egy európai hírű ipart teremtett.

A pályaív hasonló:

Csikós Béla, aki haláláig büszke volt jász származására és családjára, a jászágói tanyavilágban egy négy holdas paraszt család gyermekeként született, és az osztatlan tantervű tanyasi iskolában kezdte a tanulást.

Ha valaki egy kicsit is tisztában van, az akkori magyar társadalmi viszonyokkal, annak tudnia kell, hogy onnan, a maga erejéből eljutni a mérnöki diploma megszerzéséig, csak rendkívüli képességekkel rendelkező, a szakmai tudást és emberi tisztességet mindenek fölé helyező, önmagával szemben könyörtelen követelményeket támasztó embernek sikerülhetett.

Ez az elszánt akarat és tudás vitte tovább a pályáján is. Mint Verebély László tanítványa, és munkatársa az egyetemet elvégezve, kezdő mérnökként négy évet töltött a Ganz Villamossági Művekben és előbb osztályvezető, majd műszaki fejlesztési főosztályvezető-helyettes volt.

1952-től a magyar villamosenergia-ipar egyik kiemelkedő szakmai vezetője, nyugodtan mondhatom, hogy haláláig, mert nyugdíjba vonulása után is a villamos energia zavartalan szolgáltatása számára létkérdés maradt.

Csikós Bélával 35 éven keresztül voltam munkakapcsolatban.

Megismerkedésünk kezdetén, mint az akkori Erőmű Tröszt villamos osztályvezetője két szempontból keltette fel a figyelmemet:
- a nagyon sokrétű és mély szakmai tudása;

- de, mint fiatal vezetőre, még talán ennél is mélyebb hatással volt rám, ahogy a nagyon kényes emberi helyzeteket kezelte.

Kapcsolatunk igazán akkor vált szorossá, amikor 1983-ban az OVIT-hoz kerültem.

Ettől kezdve minden beszélgetésünket, vitáinkat a szókimondás, egymás mélységes tisztelete, a közös nevező keresése jellemezte.

Sok olyan kérdés volt, amelyekben első, de a harmadik beszélgetésen sem értettünk mindenben egyet, de most, ahogy készültem és felidéztem magamban a múltat, arra jutottam, és hiszem, hogy erre valahol most ő is cinkosan rábólint, hogy szinte egyetlen egy témakör sincs, amelyben elvarratlan szál maradt volna köztünk.

Csikós Bélát olyan szakembernek tartottam, aki a mindennapi ipari feladatok végzése közben, azok jobbítása érdekében, napi 16 órában folyamatosan dolgozott, tanult, olvasott, tervezett, gyártott.

Olyan tudós mérnök volt, aki a mindenkori feladatán túl is az elmélethez kereste a gyakorlati hasznosítás lehetőségét, és minden gyakorlati intézkedése szilárd elméleti tudáson alapult.

A mély szakmai elhivatottsága és alázata mellett számára az emberi értékek elsődlegesek voltak. Csikós Bála olyan vezetőmérnök volt, aki tudta, hogy egy új találmány, új szerszám, eljárás, általában a cég által vállalt feladat végrehajtása csak akkor lehet sikeres, ha azt a mindennap használó ember érti, magáénak tekinti. Éppen ezért nagyon sok időt töltött a munkások között. Igyekezett megismerni élet és családi körülményeiket, szakmai gondolkodásukat.

A domborművön látható arckifejezés is egy ilyen közvetlen beszélgetés mozaikja. A művész egy olyan fotót használt az alkotásánál, ahol éppen a szántóföldön eligazítást tart a dolgozóknak, az általa javasolt eljárás megvalósításáról.

A szakma területén nem volt előtte lehetetlen, ha valamiben nem volt biztos, akkor addig nem nyugodott, míg utána nem nézett, ezt követően viszont következetesen és keményen harcolt az igazáért.

E mellett olyan vezetőnek tartottam, akinek, ha az idő nem őt igazolta, nem okozott gondot azt mondani: "Ne haragudj, tévedtem!".

Csikós Béla, az élete során minden címért minden eredményért keményen megdolgozott. Amikor 1984-ben nyugdíjba ment az Akadémia elnöksége levélben felajánlotta számára, hogy addigi életműve alapján automatikusan megadja az akadémiai doktori címet, ehhez azt kérték, hogy néhány oldalban foglalja össze tudományos munkásságát. Béla nem fogadta el ezt a - véleményem szerint - egyáltalán nem túlzó gesztust, és annak rendje és módja szerint nekikezdett a disszertáció megírásához, amelyet később a kijelölt akadémiai zsűri előtt meg is védett.

Az eddig elmondottakból közvetve az is kiderült, hogy olyan vezető volt, aki szakmája kiemelkedő képviselőjeként azt is tudta, hogy az OVIT-ra háruló széles körű feladatokat csak akkor lehet maradéktalanul elvégezni, ha az egyes szakterületek irányítására hozzá hasonló képességű szakembereket állít, illetve lehetőséget, teret ad a nálánál fiatalabb szakembereknek is az alkotásra.

Jó szakember egy-egy szakma területén több van, de olyan, aki emellett vezetőként több szakmát összefogva, harmóniát teremtve, megsokszorozza a saját tudását viszonylag kevés. Csikós Béla a Magyarországi átviteli hálózat létrehozása és sikeres üzemeltetése területén ilyen vezetőként maradt meg bennem.

Végezetül:

Csikós Béla özvegye, a munkában egykor résztvevő ma már nem közöttünk élő kollégák hozzátartozói, a nyugdíjban lévők, és az aktív dolgozók nevében szeretném megköszönni az OVIT jelenlegi vezetésének ezt a nem szokványos gesztust, hogy egy jelentős vállalati évforduló köszöntését a múlttal szembeni tiszteletadással kezdi.

Szeretném kifejezni reményemet, hogy ez az emlékhely Csikós Béla emblematikus alakjával fémjelezve sok éven keresztül méltán hirdetni fogja az egykori résztvevőknek, a jelenleg itt dolgozóknak, az utánuk jövőknek, hogy e cég keretei között korszakváltó, jelentős és összetett mű valósult meg, amelyet még hosszú évtizedeken keresztül úgy hívnak, hogy "Magyar Átviteli Hálózat".

Köszönöm figyelmüket!