1942. december 2-án Chicagóban tudósok egy csoportja - köztük Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede - több évtizedes elméleti kutatást, gondos számítást, tervezést követően elkészítette a világ első reaktorát, létrehozták a szabályozottan működőképes láncreakciót. Negyven évvel később, 1982. december 28-án, Pakson magyar szakemberek beindították az első 440 MW-os, szovjet fejlesztésű, kizárólag villamos energiát termelő atomerőmű blokkot.

Az atombomba ledobását követő háborús fenyegetettség, a szigorú titoktartás, az iszonyatos pusztítás okozta világméretű döbbenet és kisebb mértékben a fosszilis tüzelőanyag felhasználását féltő konkurencia hatásaira e rendkívül nagy jelentőségű találmány, a szabályozott láncreakció békéscélú fejlesztése megtorpant. Történt ez akkor, amikor a világ legtöbb országában nagy lendülettel megindult az újjáépítés, a háborús gazdaságok békés célú átállítása. A folyamat egyes lépcsőfokait többek között a következő eseményekkel jelezhetjük:

•·               1953-ban az ENSZ-ben az Egyesült Államok elnöke meghirdette az Atom a békéért című programot;
•·               1954-ben a Szovjetunióban Obnyinszkban üzembe helyezték a világ első hálózatra termelő, kisteljesítményű atomerőművet;
•·               1954-ben az Egyesült Államokban vízre bocsátották az első atomreaktor meghajtású tengeralattjárót;
•·               1956-ban Észak-Angliában üzembe helyezték az első ipari méretű 200 MW egységteljesítményű gáz-grafitos reaktorblokkot, majd 1957-ben az USA-ban megkezdte működését az első - a Paksi Atomerőművel azonos típusú - nyomott vizes atomreaktor.
•·               1956-ban 86 ország - köztük Magyarország - az ENSZ égisze alatt megalakította a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget.

Közel tíz évvel az atombomba ledobását követően, ha lassan is, de a fosszilis tüzelésű erőművek mellett megindult az atomenergia békés célú felhasználása.

Az ötvenes évek második felétől a világ legtöbb országában az általában kényelmes ellátást biztosító és rohamosan növekvő villamosenergia-igény kielégítésére a lehetséges vízenergia hasznosítása, a gazdaságosan kitermelhető szénvagyon felhasználása mellett - az adott ország adottságától függően - egyre jobban tért hódított az olcsó szénhidrogén felhasználása. A vízi energia és a szén hasznosítása ekkor már világszerte félévszázados technikai kiforrottsággal rendelkezett. A szénhidrogének eltüzelése a széntüzeléses technika nyomán az erőműépítést általában egyszerűbbé tette.

Az első időkben így elsősorban azok az országok foglalkoztak saját atomerőmű építésének a gondolatával, majd később a megvalósítással, amelyek az atomtechnika révén katonai potenciálhoz jutottak, és a nagy invesztíciót igénylő gyártásban is érdekeltek voltak, illetve hosszútávon az előbb felsorolt hagyományos energiahordozókkal nem rendelkeztek. Hazánk az utóbbi kategóriába tartozott és tartozik ma is.

A hazai atomerőmű építési javaslat attól a jól felkészült szakember csoporttól indult ki, akik az ötvenes évek közepétől nagy szorgalommal készültek az atomenergia elkerülhetetlen hazai alkalmazására. A fenti állítást bizonyítja az a jegyzőkönyv, amelyet 1955. július 27-én vettek fel a kísérleti atomreaktor helykijelölési eljárásakor. Érdemes figyelmesen elolvasni a neveket és a hozzátartozó beosztásokat. Ne felejtsük el ez egy nagyon kisteljesítményű kutató reaktor volt. Ma egy ilyen eljárást az érintett szervezetek kijelölt munkatársai bonyolítanak le. (1. számú forrás)

Az atomerőmű hazai létesítésének egyik vezéralakja Lévai András, erdélyi származású akadémikus, egyetemi tanár volt, akinek köszönhetően a műegyetemen már 1956-ban „atomerőműves" tantárgyat oktattak.

Lévai a valóságos politikától távol maradva 1950-től, akkor a műszaki élvonalba tartozó Erőmű és Hálózattervező Vállalatnak volt az igazgatója, 1962-től pedig a Nehézipari Minisztériumon belül, mint pártonkívüli miniszterhelyettes irányította a villamos iparágat. Lévai professzor és még sok más szakember meg volt győződve arról, hogy hazánk nem kerülheti el az atomenergia hasznosítását, éppen ezért a felkészülést a lehető legrövidebb időn belül meg kell kezdeni. Ez azonban a behozatali feltételektől függően csak úgy volt lehetséges, ha a lehető legkorábban megkezdjük az atomerőmű építést. Lévai, mint a hazai villamosenergia-ipar elsőszámú képviselője, a KGST keretében rendszeresen sürgette a hagyományos erőművekkel versenyképes szovjet javaslat megtételét, felajánlva az esetleges tervezési közreműködést. Ezt a türelmetlenségét érzékelteti Lévai András személyes hangú levele Apró Antal miniszterelnök-helyettes részére.

Függetlenül az atomerőmű import lehetőségétől, a magenergia hazai alkalmazásának megítélése megosztotta az energetikával foglalkozó szakembereket az ötvenes évek második felében. Egyesek sürgették a felkészülést és a tárgyalásokat, mások továbbra is a szénkitermelés növelését tartották fontosnak. Megint mások a hazai hiányt előbb szén, szénhidrogén és villamos energia importtal javasolták pótolni. Az utóbbi megoldást a beruházási pénzhiány is alátámasztotta.

A pénzért folytatott harcot legjobban kifejezi a hazai atommag kutatás egyik fellegvárának számító intézet (MTA Atommag Kutató Intézet) igazgatójának, Szalay Sándornak az Országos Atomenergia Bizottsághoz írt levele.

Magyarországon a villamos energia csúcsteljesítmény igény 1950 és 1960 között megháromszorozódott. Ezt követően a hatvanas évek első felében a villamos energia iránti igény növekedése szintén évi 9% volt. A villamosenergia-igény gyors növekedését a hatvanas évekig elsősorban csak a hazai gyenge minőségű mélybányászati úton kitermelt lignitből és barnaszénből lehetett kielégíteni. A hatvanas évektől volt lehetőség a villamos energia importjára, a szénhidrogén származékok eltüzelésére, majd külfejtéses lignit felhasználására.

A korlátozott mennyiségi lehetőségek, valamint a várható gazdaságosság szükségessé tette, hogy szakmailag figyelemmel kísérjük a vezető országok atomenergia-fejlesztéseit. Az adott politikai és gazdasági feltételek mellett számunkra csak szovjet fejlesztésű atomerőmű jöhetett számításba. Később, a hatvanas évek végétől a politikai feltételek már lehetővé tettek nyugati fejlesztésű atomerőmű adaptálását, de ehhez csak további jelentős eladósodás révén juthattunk volna hozzá. Ennek okai elsősorban nem a hazai szakértelem hiányára, hanem a második világháború után, tőlünk független nagyhatalmi döntésekre vezethetők vissza.

Az ajánlat 1965-ben meg is érkezett - azt követően, hogy a Szovjetunióban két különböző típusú ipari méretű atomerőművet helyeztek üzembe 1964-ben -, amely az akkor már a világon vezető pozíciót elfoglaló úgynevezett nyomott vizes típusra vonatkozott. A másik általuk kifejlesztett típust, amely alapján később a csernobili atomerő is épült, a szovjet fél nem ajánlotta külföldre. Ettől kezdve a magyar vezetésen múlt, hogy épít-e, és ha igen, mikor és milyen teljesítményű atomerőművet.

A konkrét szovjet javaslat megérkezése után Lévai Andrásék azt érték el, hogy a kormányzati fórumok az egyezmény mielőbbi megkötése mellett döntöttek, egy kicsit attól is félve, hogy később a gyártáskapacitás hiánya miatt esetleg erre nem lesz lehetőség.

Ebben az időben a felső szintű döntésmechanizmus úgy működött, hogy fontosabb kérdésekben először a párt legfelső operatív szervezete, a Politikai Bizottság foglalt állást, és ezt követően intézkedett a kormány. A mindenkori miniszterelnök tagja volt a Politikai Bizottságnak, és jelen esetben Apró Antal miniszterelnök-helyettes is, aki egyszerre volt - mint a kormány tagja - az előterjesztő és a végrehajtó is, így tehát a döntést előre lehetett borítékolni. Apró Antal miniszterelnök-helyettes az MSZMP Politikai Bizottsága elé terjesztett tájékoztatója és a határozat - amelynek egy részét közöljük -, valamint az ennek alapján elküldött kormány-megkeresés magyar szövege ezt a tényt tanúsítják.

A KGST keretében átadott szovjet atomerőműre vonatkozó ajánlatra a magyar kormány viszonylag gyorsan - a Német Demokratikus Köztársaság és Bulgária után harmadikként - reagált. A tárgyalások először Moszkvában, Novovoronyezsben és végül Budapesten zajlottak. Az atomerőmű építéséről szóló egyezményt - a kormány felhatalmazása alapján - 1966. december 28-án írta alá Apró Antal magyar és Vlagyimir Novikov szovjet miniszterelnök-helyettes. A két kormány 1975-1977. évi üzembe helyezéssel egy, két 400 MW-os egységből álló atomerőműre kötött - elvi megállapodást, kormányközi egyezményt. Ezt követően a magyar kormány 1967. január 12-én hozott határozatával elindította a hazai végrehajtást.

E sorok írója 1967. január 1-jétől a nehézipari minisztertől, Dr. Lévárdi Ferenctől miniszteri biztosi megbízást kapott az atomerőmű megvalósításának összefogására, a majdani üzemeltetés megszervezésére. Ekkor joggal lehetett hinni, hogy az adott atomerőmű létesítéséről - a párt és a kormány többszöri állásfoglalása, az aláírt magyar-szovjet megállapodás alapján - sokrétűen egyeztetve, alapos megfontolással döntöttek. A feladat elvállalásától kezdve csak annak végrehajtására koncentráltam, és hidegzuhanyként hatott rám, hogy az általam megfontoltnak vélt döntés mögül azok hátrálnak ki, akik azt korábban meghozták.

A következő három év történéseinek leírásából megismerhetjük, hogy a 19. és 20. században kialakult ipari-gazdasági fejlődés során polgárjogot nyert fogalmak és magatartások akkor is léteztek, ha azok a hivatalos lózungokkal ellenkeztek. Ilyenek pl. a konkurencia, az idegenkedés az ismeretlen technikától, a csoport és egyéni érdekek léte. Az ötvenes években a szovjet mintára a gazdaság terén is bevezetett erőszakos diktatúra - egy részről talán éppen a sokoldalú magyar szakembereknek is köszönhetően - a hatvanas évek közepére jelentősen mérséklődött. Minden látszólag központi döntés mögött ott húzódtak a különböző egyéni és csoport vélemények, vélt és valós szakmai érdekek.

Ha ezek az érdekek többségükben nem voltak összhangban a hozott határozattal, azt nem vagy csak nagyon nehezen lehetett végrehajtani. Szakmai és a gazdasági kérdésekben egy adott körön belül a véleményeket ebben az időszakban is ütköztették. A tisztán politikában gondolkodók számára ma talán nehezen fogadható el, hogy a hatvanas években bizonyos szakmai és gazdasági érvekkel alátámasztva a Szovjetunióval meg lehetett kötni egy megállapodást, és más megfontolásokból néhány évvel később fel is lehetett azt mondani, illetve módosítani.

Az itt közölt dokumentumok részletesen szemléltetik, hogy ez miként is ment végbe.

Figyelembe véve egy atomerőmű létesítésének jelentős átfutási idejét (nyolc-tíz év) a már idézett kormányközi egyezmény megkötése után szinte azonnal megindultak a tervezési, majd 1969-től a helyszíni előkészítő munkák is. Ennek keretében még 1967 elején eldőlt a telepítés helye, Paks külterületén a Duna mellett.

Az 1967-ben elhatározott telephely, ahol a hetvenes-nyolcvanas években felépült az 1760 MW-os atomerőmű:

A létesítési munkákkal párhuzamosan, szinte a kormányközi egyezmény aláírásának pillanatától megfogalmazódott az a vélemény is, hogy az atomerőmű ne épüljön meg a kitűzött időpontban. Szinte a tervezés megkezdésével párhuzamosan megindult és felerősödött a vita az atomerőmű megépítésének szükségességéről a kijelölt időpontra. Pl. 1967. augusztus 30-án tárgyalta az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottsága azt az előterjesztést, amely kimondta, hogy a rendelkezésre álló beruházási erőforrások nem teszik lehetővé 1970 előtt az atomerőmű beruházási munkáinak megkezdését.

Kivonat az előterjesztésből:

Később az atomerőmű létesítésének elhalasztásával kapcsolatos vita egyre élesebbé vált.

Ha az akkori helyzetet elemezzük, az a kép tárul elénk, hogy a hatvanas évek közepén, Magyarországon még nem volt égetően szükséges és időszerű egy atomerőmű építése.

Ennek egyik fő oka az volt, hogy a kőolaj világpiaci ára hosszú időn keresztül nagyon alacsony maradt. A szénhidrogének hasznosításával foglalkozó szakág területén Lévai professzorhoz hasonló kvalitású szakemberek egy jelentős csoportja (többek között Lőrinc Imre, Sebestyén János, Szekér Gyula, Vályi Péter, Bőhm Mihály) már évek óta azon munkálkodtak, hogy a szerény hazai ásványkészletek ellenére - a fejlett országokhoz e téren is felzárkózva - megteremtsék a hazai ipari szénhidrogén kultúrát. Ez ebben az időben elsősorban a szovjet nyersolaj-behozatal növelésén keresztül volt lehetséges. Véleményük szerint az atomerőmű akkori tervezett időpontja, és a hozzá tartozó szovjet energiahordozó, import urántöltet, megnehezítheti a lehetséges mértékű szovjet nyersolaj import elérését. Tehát ebben az időben az atomerőmű jelentős konkurenciát jelentett a hazai kőolaj- és gáziparnak, valamint a szénbányászatnak, ahol a termelést már addig is jelentősen visszaszorította a szénhidrogén széleskörű elterjedése.

A kőolaj világpiaci ára hosszú éveken keresztüli alacsony volt a hatvanas évek második felében, és ez sok szakembert megtévesztett, továbbá a közeljövőben nem számoltak jelentős olajár növekedéssel. Még 1972-ben is, egy évvel az olajárrobbanás előtt, egy viszonylag enyhe árnövekedést jósoltak, amint azt a Gazdasági Bizottság 1972. május 10-én tárgyalt előterjesztésének 1. számú melléklete is bizonyít. Ehhez képest 1974-ben a kőolaj ára öt-hatszorosára növekedett.

A másik fő ok az elsőből következett: a gazdaság szénhidrogén irányú fejlesztése ugyanis jelentős beruházással, anyagi terhekkel járt. Ezek a beruházások már elindultak vagy az előkészítés fázisában voltak. A gazdaság egyensúlyáért felelős szakembereket érthetően megijesztették az eddigi tehervállalásokon felül hirtelen jelentkező, az atomerőmű építésével együtt járó jelentős beruházási terhek. (Ismeretes, hogy a beruházási költségek szempontjából a legegyszerűbb, és ez által a legolcsóbb az olaj tüzelésű erőmű építése.)

Az eddig felsorolt szakmai csoportok mellett, több - elsősorban az erőmű építésében résztvevő - iparág szakembere is ellenezte az atomerő megépítését. A beruházók, építők, energia gépgyártó és szerelő vállalatok már rutinszerűen létesítették a hagyományos tüzelésű, viszonylag egyszerű erőműveket, így érthetően joggal féltek, idegenkedtek egy ismeretlen tervezésű, rendszerű atomerőmű létesítésétől. Emellett, ha nem is kirívóan, de különösen az általános ismeretekkel rendelkező vezetőkre hatott a nyugati világban egyre jobban kibontakozó atomerőmű ellenesség. Mindezekből következik, hogy az atomerőmű megépítésével, a megkötött kormányközi egyezmény végrehajtásával - a konkrét feladatban érdekelteken kívül - nem sokan szimpatizáltak.

A helyzetet az is bonyolította, hogy a hatvanas évek első felében a szovjet fél - a kétoldalú tárgyalásokon ezt többször is hangsúlyozta - még nem volt kész a műszakilag megfelelő, más hagyományos tüzelésű erőművekkel versenyképes atomerőmű ajánlatának a megtételére. Pl. 1961 februárjában a szovjet fél elismerte, hogy a magyar energiamérleg abszolút mértékben deficites, és az atomerőművek építésével nem reális a magyar hiány belátható időn belüli csökkentése. Dr. Ajtai Miklós az Országos Tervhivatal elnöke az MSZMP Politikai Bizottsága részére készített jelentésében még 1964. július 27-én is a következőket írta:

„A szovjet szakértők véleménye szerint mind a beruházási költségek, mind a villamos energia költség tekintetében a korszerű hőerőművekkel versenyképes atomerőmű úgy hozható létre, ha az egység-teljesítménnyel minél nagyobbra felmennek. A szakértők becslése szerint 500-600 MW teljesítménnyel már el lehet jutni a hőerőművel versenyképes típushoz. Ez a Szovjetunióban - szerintük - legkorábban cca. 5 év múlva következhetik be, mivel ez idő szerint ekkora egységnek még tervei sincsenek." Ez a hazai atomerőmű építés potenciális ellenzőit elaltatta, mert úgy vélték, hogy még évekig nem aktuális az atomerőmű építés. A szovjetek pedig természetesen nem adtak tájékoztatást arról, hogy tart a fejlesztés.

Úgy vélem, hiba volt egy hirtelen, nem várt időben megjelent javaslatot úgy elfogadni, hogy a megvalósításhoz azonnal hozzá kell kezdeni. Talán, ha egy későbbi, pl. 1978-1980-as időpontot jelölünk meg az üzembe helyezésre, másképp alakul a paksi történet.

Az egyezmény megkötésére hozott felsőszintű határozatok során - számomra is utóbb derült ki - már elhangzottak ellenérvek, de ezeket a döntéshozók figyelmen kívül hagyták. Az igazi vita a döntés meghozatala után bontakozott ki, és az atomerőmű tervezésével, sőt, az építési munkák megkezdésével párhuzamosan három évig tartott. A vitának két jelentős pontja volt:

Az egyik a megkötött kormányközi egyezmény felmondása volt a Szovjetunióval, akitől azonban az energia ellátás szempontjából Magyarország jelentősen függött ezekben az időkben. A kormányközi egyezménynek önmagában nem voltak jogi következményei. Csak az ezt követően megkötött tervezési, szállítási, magánjogi szerződések tartalmaztak jogi, pénzügyi garanciákat, szankciókat. Jelen esetben a szovjet kormány vállalta az adott típusú atomerőmű tervezését és a berendezések szállítását a később rögzítendő árak és részhatáridők mellett, illetve az urántöltetek szállítását 1975-től huszonöt éven keresztül. Az egyezmény felmondásának a tétje tehát a magyar kormány szavahihetősége, kimondott szándékainak komolysága, illetve az adott energia mennyiség szállítási készségének esetleges elvesztése volt.

A másik kölcsönhatásban volt az elsővel. Az elhalasztási vita abból indult ki, hogy 1975 után olyan mennyiségű szénhidrogént, elsősorban kőolajat tudtunk volna kedvező áron importálni, nagyobbrészt a Szovjetunióból, amelynek a hazai feldolgozása után olajerőmű építése látszott gazdaságosabbnak. Ez egy feltételezésen alapult, hiszen az 1975 utáni olajszállítási kontingensben várhatóan csak 1972-ben lehetett megállapodni. A kérdés tehát az volt, hogy igaz-e az az állítás, hogy 1975 után Magyarországon gazdaságosabban lehet olajszármazékból villamos energiát előállítani mint atomenergiából.

Ma már talán azt is meg kell magyarázni, hogy miért függött annyira a jelentős költséget kitevő energia behozatalunk a Szovjetuniótól, amikor ezek a termékek szabadon vásárolhatók voltak a világpiacon. A döntő érvet az jelentette, hogy azok a magyar termékek, amelyekkel a Szovjetuniónak fizettünk a nyersanyagokért, a tőkés piacon zömében eladhatatlanok voltak, így a nagyobb mértékű tőkés behozatal ellenértékét nem tudtuk kitermelni. (Az természetesen egy külön elemzést igényelne, hogy milyen okok és korábbi hibás döntések vezettek oda, hogy egy ilyen gazdasági helyzet kialakuljon.)

1969 végére a szakmai és a kormányzati körön belüli vitában minden érintett szóhoz juthatott. Ez azonban nem könnyítette meg a döntéshozók helyzetét, mert a legfőbb kérdésre, az 1975 utáni olaj beszerzésére nem volt egyértelmű válasz. Ez a nagy horderejű belső vita vélhetően tükrözte az akkori kormányzat elhatározását, hogy az 1966-ban meghirdetett Új Gazdasági Mechanizmus megvalósítását komolyan veszi. Természetes azonban, hogy az elmúlt évek vezetési stílusa, gondolkodásának módja sok vezetőben még megtalálható volt. Ez tükröződött a vitafórumok szervezetlenségében és a döntés laza meghatározásában. Valódi vitakultúra nem létezett. Az időleges halasztás melletti elvi döntés végül is megszületett, amelyről Apró Antal miniszterelnök-helyettes értesítette M. A. Leszecsko szovjet miniszterelnök-helyettest.

Természetesen, a szovjet kormány nem kifogásolta a válaszlevelében a nem pontosan definiált időpontra vonatkozó halasztási bejelentést.

A belső vita azonban ezzel nem ért véget, mivel hátra volt egy korrigálási lehetőség, a megkötött kormányközi egyezmény hivatalos módosítása. Itt már a témáért felelős Nehézipari Minisztérium véleménye összeszedettebb volt, amely önmagában hordozta az ellentmondások döntő többségét, hiszen ehhez a minisztériumhoz tartozott a szénbányászat és a szénhidrogén ipar irányítása is.

A szovjet válasz megérkezése után, 1970. január 2-án a magyar kormány döntését az elhalasztás határidejére vonatkozóan nagyon bizonytalanul fogalmazták meg. Ennek alapján a szovjet fél úgy értelmezte, hogy a magyar kormány végleg elállt az 1966 decemberében megkötött egyezménytől. 1970. február 12-én azonban egy újabb, józanabb magyar határozat született, amely alapján a korábbi megállapodást számunkra kedvezőbb teljesítménnyel és üzembe helyezési határidővel lehetett módosítani. Ez a kormányhatározat már úgy határozta meg a tárgyalási irányelveket, hogy az eredetileg 800 MW-ra kötött egyezményt 2000 MW-ra kell bővíteni 500 MW-os reaktorblokkokkal felszerelve, és az elsőt 1980-ban kell üzembe helyezni. Az egyezményt így is módosították, azzal a különbséggel, hogy a szovjet fél csak olyan blokkokat vállalt, amelyeknek a fejlesztésével már készen voltak, vagyis az eredetileg tervezett 440 MW-osakat.

Nekem, miután ezeken a kétoldalú tárgyalásokon részt vettem, az a meggyőződésem, hogy a teljesítménybővítést csak azért sikerült közösen megfogalmazni, mert a szovjet fél ekkor már nem vette komolyan a magyar hezitálást. Ebben az időben már szerződést kötött a Finn Köztársasággal és Csehszlovákiával összesen négy reaktorblokkra, így kapacitás gondjai jelentkeztek.

Két évvel később, 1972. március 27-28-án a két ország miniszterelnökei között Moszkvában került sor az 1975-1980-as időszakra vonatkozó kölcsönös szállítások keretszámainak előzetes egyeztetésére. Ekkor derült ki, hogy a magyar igénnyel szemben a szovjet fél csak egy viszonylag szerény növekedést irányzott elő a kőolajszállításoknál. A különbséget a villamos energia exportban és az atomerőművek szállításában jelölte meg. Ez volt az a pont, amikor kétséget kizáróan a hazai atomerőmű építése szükségszerűvé és időszerűvé vált. Ezt a körülményt csak erősítette a másfél év múlva bekövetkezett olajválság. Innen azonban még hosszú tárgyalások vezettek ahhoz, hogy 1975-ben a két kormányfő másodszor is módosította az 1966-ban aláírt egyezményt, amelynek alapján megépülhetett a jelenleg is üzemelő Paksi Atomerőmű.

„Minden jó, ha a vég jó"

Harmincöt évvel az események után, az atomerőmű építésének elhalasztására vonatkozó vitát, majd döntést, sokféle egymásnak ellentmondó jelzővel lehet illetni, és valamilyen szempontból mindegyik igaz:

Rossz döntés volt:

1. Hosszú távon túlzottan a szénhidrogén alapú villamosenergia termelésre alapoztunk, és ezáltal a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jelentős tőkés importra szorultunk, amely eladósodásunkat növelte. Tíz évvel később 1981 februárjában az Állami Fejlesztési Bank elnöke által széles körben közreadott levele egy 440 MW-os reaktorblokk egyéves termeléskiesését 179 millió dollár értékű többlet fűtőolaj beszerzésében jelölte meg.

2. A nemzetközi elkötelezettséget sokkal körültekintőbben, megfontoltabban kell vállalni, mivel az egyezmény megkötésétől a lemondásig a külső körülmények nem változtak jelentősen.

Jó döntés volt:

1. Az atomerőmű építésének elhalasztásával a kormány egyértelművé kívánta tenni a megkezdett szénhidrogén alapú iparszerkezet korszerűsítést. A nyersolaj behozatalának növelésével a magyar vegyipar széleskörű fejlesztésen ment keresztül, és a lakosságot korszerű hazai termékekhez juttatta.

2. A Szovjetunió nemzetközi nyomásra, és export lehetőségeinek bővítése érdekében ez idő alatt - tőlünk teljesen függetlenül -megváltoztatta az atomerőmű tervezésével szemben támasztott biztonsági követelményeket. Elfogadta a nyugati világban kezdettől alkalmazott biztonsági filozófiát, így olyan erőművet építettünk, amely megfelel az egységes nemzetközi kritériumoknak, és így ebből a szempontból teljesen reális, hogy ezek a blokkok az indítástól számítva mintegy ötven évig üzemeljenek.

Ma már úgy gondolom, hogy az az idő, amit nyertünk (vagy vesztettünk) az elhalasztással, fontos volt ahhoz, hogy a szakemberekben megnyugtató módon tudatosodjon az a felelősség és a korábbiaktól eltérő gondolkodás, amely egy atomerőmű fogadásához szükséges. Nevezetesen az, hogy az atomerőmű nem egy hagyományos erőmű, amelynek üzemeltetése a kezelő személyzetre és az erőmű közvetlen környezetére jelenthet többségében lokális veszélyt. Az atomerőművet olyan potenciális veszélyforrásnak kell tekinteni, amely a kezelő személyzetre, a környezetre katasztrófa méretű fenyegetettséget jelenthet. Ezt a veszélyforrást viszont megnyugtató módon kézben lehet tartani, ha nemzetközi szervezettséggel biztosítjuk a szükséges tervezési kritériumok betartását, a személyzet állandó és magas fokú képzettségét, az anyag és a végzett munka minőségi ellenőrzését.

Szuverén magyar döntés volt. A vita, amelyben eldőlt, hogy módosítjuk a kormányközi szinten megkötött egyezményt, azt mutatta, hogy van belső szakmai és gazdasági ellenzék a döntések nem tabuk, azokat meg lehet változtatni még akkor is, ha a nagy Szovjetunióval szemben kell azt tenni.

Mindent figyelembe véve, az a közel tízéves folyamat, amely során a létesítés fő kérdései eldőltek, minden tekintetben méltó volt a feladathoz. A szakemberek zöme akkor is nagy lelkesedéssel, tehervállalással, sokszor jelentős eredménnyel küzdött a vélt vagy valós igazáért, és ebből születhettek olyan kiemelkedő alkotások, mint pl. a Paksi Atomerőmű. Többek között ennek a küzdelemnek és vívódásnak próbáltam emléket állítani a nemrég megjelent Atomkorkép című könyvemben.