A hazai nagyipar a XIX. század derekától indult jelentősebb fejlődésnek, ami akkor a széntermelés gyors ütemű fejlesztését kívánta meg.

Az 1867-es kiegyezés után a magyar ipar működését szabályozó első törvényt az országgyűlés 1872-ben hagyta jóvá. Az 1872. évi VIII., ipartörvény a korlátlan iparszabadság szellemében megszüntette valamennyi hazai céhet. A volt céhtagok ipartestüleket hozhattak létre. 

Az akkori kisiparosságot e  törvény komoly hátrányba szorította, teret nyitva hazánkban a külföldi nagyiparnak.

Az ország szénfogyasztása a külföldi érdekeltségű gyárak betelepedése és az új szénfelhasználók – a villamos energia, városi gázgyártás, vasúti közlekedés – belépése miatt gyorsan emelkedett.

Kőszéntermelésünk az 1863. évi hatszázezer (605 418) tonnáról 1913-ban már közel 10 millió (9 860 037) tonnára, azaz 16,3-szorosára nőtt.

Az igény mintegy egyharmadát külföldi szénbehozatallal biztosították. A századfordulón a hazai széntermelés 80%-a külföldi, elsősorban osztrák tőkések kezén volt. Széntermelésünk bányászati helyei: Pécs-vidék, Bánság, az esztergomi szénmedence, Tatabánya és környéke, Nógrád és Sajó-mellék.

Szénbánya a Zsil völgyében

Aztán az 1909. évi XV. törvénycikk rendelkezett az állami kőszénbányászat fejlesztéséről. Ez a törvény alapozta meg a majdani villamosságot megteremtő hazai energetikai ipar széles körű beindítását.

Az 1920-as évektől már az ország legjobb fiatal mérnökeit és más tehetséges szakembereit dolgoztatta a tőkeerős Magyar Állami Kőszénbányák (MÁK) Zrt.

1935-ben a cég felépítette Felsőgallán az évi 4800 tonna előállítására tervezett alumíniumkohót de a cég széles ipari részvételét bizonyítja az is, hogy 100%-os tulajdonosa volt a kispesti Gránit Porcellán- és Kőedényárugyár Rt.-nek is.

Sztáray Zoltán író, újságíró, szerkesztő, közgazda, a Recski Szövetség alapítója. Sztáray Zoltán 1918-ban született a szilágysági Magyarcsaholyban. 1941-ben a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerzett közgazdász diplomát. Előbb a Magyar Általános Hitelbank és a Salgó-Tarjáni Kőszénbánya tisztviselője, majd a Magyar Állami Szénbányák főrevizora, később az Országos Árhivatal osztályvezetője és alma materének előadója volt.

1850-ben barnakőszenet fedeztek fel a falu közelében. Beindult a bányászat, majd az erre alapuló ipar, így a település is gyors növekedésnek indult. Az 1860-as évek végén megalakult az akkori idők egyik legnagyobb társasága: a Salgótarjáni Kőszénbánya R.T. 1881-ben két cég egyesülésével óriási gyárkomplexum alakul ki elsősorban az itteni szénelőfordulásoknak köszönhetően: a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű R.T. Ez akkoriban az ország második legnagyobb vasfinomító vállalata volt, és az elit üzemek közé tartoztak ahol magas fokú kiképzésben részesültek a szakmunkások. Az ide özönlő idegen munkások miatt ekkoriban a város etnikai viszonyai is jelentősen változni látszottak. A megszervezett oktatásnak köszönhetően azonban sikerült egységes magyar munkásréteget kinevelni. A település az üzemek sokaságával és a bányászattal fejlődésnek indult. A várossá fejlődést a vasút is meghatározta amely 1867-óta létezik. Ez a vasútvonal (Pest-Salgótarján) is fontos tényező volt a fejlődésben. Az akkori végállomás után egy iparvágány indult ki az Acélgyárhoz. De az Acélgyáron kívül a Tűzhely- és az Üveggyárhoz is kiágazott iparvágány. A vasút később tovább épült ki.^[4] Ezáltal 1922-ben kapott a község városi rangot. A város első polgármestere dr. Förster Kálmán volt. A háború idején a város bányáit használták légópincéknek, valamint a Bányavasút alagútjait. A háborút erősen megsínylette a település, de hamar visszaállt minden a régi kerékvágásba.

1950-ben az addigi Balassagyarmat helyett Salgótarján lett Nógrád megye székhelye, bár a megyei tanács végrehajtó bizottsága ténylegesen csak 1952-ben tudott átköltözni, mivel itteni működésének technikai feltételeit csak ekkor tudták biztosítani. Ez újabb fejlődéshullámot indított meg. Megépült a Síküveggyár és az Üveggyapotgyár. 1950-ben hozzácsatolták Baglyasalja községet, 1961-ben Zagyvapálfalvát, 1973-ban Zagyvarónát, 1977-ben pedig Somoskő és Somoskőújfalu községeket. Közigazgatásilag Salgótarjánhoz tartozik Salgóbánya is. 1968-ban a belváros megkapta a Hild János-díjat. A szocialista beruházások idején Salgótarján az iparvárosok közé tartozott. A hatalmas beruházások a bánya, az ipari üzemek körül. Sorra épültek fel a lakótelepek, megújult a belváros, amely ekkor nyerte el mai formáját. A közigazgatási területen belül felújították az utakat és a vasutat. Ekkor kezdték építeni a 210-es főutat. Az üzemek bezárása az 1970-es évekre tehető vissza, amikor a bánya bezárt a szén fogyása és a gazdaságtalan kitermelés miatt.

A 19. század második felétől a város fontos bányavidék központja volt, amíg a termelés a széntartalékok kimerülése és a magas önköltségi ár miatt meg nem szűnt.